Az albérlet

Az albérlet

Álmomban ismét albérletben laktam. Egy kicsiny szobát béreltem valahol a külvárosban. A szobában, semmi szokatlan nem volt, a házban viszont annál inkább.
Fából volt, ha jól emlékszem, több szintes, nagyon magas ház lehetett, viszont rendkívül keskeny. Ja, és egy boszorkány tulajdonában állt. Tőle béreltem a kicsiny szobámat, ami a legalsó szinten helyezkedett el.
Ő nem meglepő módon a legfelső emeleten, a toronyszobában lakott. (persze könnyű annak, aki képes uralni a gravitációs erőt)
A házban a  szinteket nem lépcső kötötte össze, hanem egy létra. Tulajdonképpen a pincétől a padlásig érő egyetlen óriási függőleges létrát kell elképzelni, amin lehetett közlekedni. A padlóba minden szinten szabályos, de igen szűk kör alakú lyukak voltak vágva, aminek a közepén állt a hatalmas létra.

Egy nap a boszorkány szerette volna, ha felmegyek hozzá. Nem tudom mit akart, de igen erősen azt éreztem, hogy nem akarok, és nem szabad felmenni hozzá. Erre ő csak erősködött, hogy menjek csak fel, beszéde van velem.
Erre én komolyan megijedtem. Álltam a létra alján, fölfelé bámultam a sötétségbe, és onnan kiabáltam csak a boszorkánynak, hogy nem akarok felmenni. Attól tartottam, hogy amint felérek, és kidugom a fejem a szűk nyíláson a létra tetején ő egyből lecsapja. Nem mondtam el neki a félelmemet, csak azt hajtogattam, hogy nem akarok felmenni.
Erre ő: - Jó, akkor ne gyere, de akkor a szobádban nem lesz telefon.
Erre  hallom, amit csettint egyet, és a vezetékes telefon elnémult.
Mérges lettem, mire ő: - Gyere fel, és visszakapod.
Ekkorra már mérges is voltam, és féltem is. Egyre biztosabban éreztem, hogy az életemre akar törni, így ellenálltam.
Erre ő ismét csettintett egyet, és a szobámban nem volt többet internet.
Erre már nagyon begurultam, és követelőzni kezdtem. Ő pedig csak annyit mondott: - Gyere fel, és visszakapod.
Ekkorra már csak azért is megmakacsoltam magam, és nem mozdultam. Erre ő ismét csettintett, és elment az áram.
A létra alján állva felordítottam neki, hogy ez már azért több a soknál. Ezt nem teheti velem, én rendesen fizetem az albérletet, úgyhogy jogaim vannak.
Erre ő a szokott módon válaszolt: - Gyere fel, és visszakapod.
Forrongtam a dühtől. Nem akartam felmenni, így csak felordítottam neki, hogy kész, elegem van most azonnal elköltözöm.
Erre ő: - Nem mész te sehová!
És a ház összes nyitott ablaka, és ajtója egyszerre bevágódott. Csapdában voltam, esély sem volt a menekülésre. Erre a boszorkány csak annyit kérdezett: - Na, még mindig nem akarsz hozzám feljönni?
De nem akartam, amit meg is mondtam neki.
Erre ő: - Jól van, akkor mostantól itt maradsz, telefon, internet, és villanyáram nélkül, és még a szobád árát is felemelem a duplájára.
Levegőt is alig kaptam. Az már túl sok lett volna, annyit képtelen lettem volna kifizetni. Ráadásul úgy, hogy se telefon, se internet, sőt még áram sincs? Hatalmas igazságtalanságnak éreztem a vén boszorkány eljárását, a sötétben előkerestem az albérleti szerződést, és azt lobogtattam neki a létra aljából, és beszéltem neki mindenféle jogtiprásról, meg korrekt bánásmódról, stb, stb.
Ő viszont továbbra is csak azt hajtogatta: - Gyere fel hozzám és mindent megbeszélünk.

Arra ébredtem, még mindig ott tartunk, hogy nem akarom elveszteni a fejem.

Egy újabb rém álom

Az injekció

Sokkoló álmom volt az éjjel. Olyan, amiből az ember verejtékezve ébred, az utóhatása pedig még hosszú órákon át borzongatással tölti el.

Valamit elkövettem. Hogy mit, az nem derült ki számomra, de a bíróság kirótta rám a legsúlyosabb ítéletet. Méreg injekció általi halál.
Álmomban ez kiszabható büntetés volt, míg ébren tisztában vagyok vele, hogy nem lehetséges.
Mindegy. A lényeg, hogy a bíró rezzenéstelen arccal olvasta fel az ítéletet, mintha csak a napi híreket futná át üres perceiben.
Emlékszem a szüleim is jelen voltak a tárgyaláson, de nem tűntek túlzottan meglepettnek a hír hallatán. Még csak össze se rezzentek.

A komikus része a dolognak az volt, hogy az állam annyira elszegényedett, hogy nem engedhette meg magának a méreg beszerzését, ezért alkut ajánlottak.
A bíró kiállít egy receptet, akárcsak egy orvos. Ezt a szülőknek-rokonoknak ki kell váltani egy patikából, és ha vállalják, hogy ők maguk beadják a halált okozó dózist, az elítélt a saját otthonában halhat meg.
Hát mit mondjak, nem voltam feldobva az ötlettől, de a szüleim boldogan belementek.

Így hát a család "vígan" kisétált a bíróság épületéből, mintha mi sem történt volna, de apám zsebében ott lapult az én halálos ítéletem, a recept.
Hazafelé útba ejtetettünk egy patikát, és mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, úgy ment végbe az üzlet. Tényleg, mintha csak orr cseppet vett volna.
Aztán hazamentünk, és én semmi másra nem vágytam, csak hogy ledőlhessek pihenni.
Apám azonban utamat állta. Mondta, ő most akarja beadni a szurit, ahogy ő fogalmazott. Nem értettem, mi olyan sürgős, de végül is beláttam, nincs mit tenni, nincs miért húzni az ügyet.
Feltűrtem az ingujjamat, ő pedig tövig döfte a vállamba a tűt.
A fecskendő zöld színű sűrű folyadékkal volt tele, apám pedig az utolsó cseppi belém pumpálta, majd mondta, most már lefekhetek.
Mondtam még valamit, majd magamra csuktam a szobám ajtaját.

Vártam a hatást, ami nem is maradt el. Zsibbadni kezdett először csak a szúrás környezete, majd éreztem, egyre terjed a szer. Éreztem, ahogy a gerincem megfeszül, majd szinte teljesen bemerevedik, majd a fejemben kezdtem furcsa tompa zsibbadást érezni.
Aztán csak elálmosodtam, egyre jobban. Már-már alig bírtam ébren maradni, de ekkor az életösztön beindulhatott nálam , mert arra gondoltam, most nem szabad. Nem szabad elaludni, mert akkor vége, Még egyszer nem fogok felébredni, ha most elalszom.
Küzdöttem a bénultság, a kábaság, és álmosság ellen, míg végül azt éreztem, hogy kezd tisztulni a fejem.
Nem igazán értettem a dolgot, de örültem neki. Nem tudtam mennyi idő telt el a szer beadásától, de egyszer csak azt éreztem, a szer hatása egyre és egyre csökken, én pedig fokozatosan visszanyerem az erőmet.
Már fel tudtam kelni, már a végtagjaim is működésbe léptek, a keringésem is helyreállt, és tettem pár bizonytalan lépést az ajtó irányába,.

Még kissé homályos volt a látásom, de emlékszem apám döbbent arcára, mikor meglátott.
Láttam rajta az értetlenséget, és némi bosszúságot.
Emlékszem, azt kérdezte: Te élsz? Az meg hogy lehet?
Erre csak annyit mondtam, úgy tűnik a szervezetemre nem hat a méreg, sajnálom.
Az lehetetlen, mondta, és a szobába sietett. Mikor visszajött a méreg injekciós doboz volt nála. Reszketeg kézzel tépte ki belőle a papírt, a mellékelt tájékoztatót, és zaklatott hangon felolvasta.
A méreg gyermekek elől elzárandó, satöbbi, satöbbi, á igen. A ható ideje max. 30 perc.
Mennyi idő telt el, kérdeztem.
Erre apám leült, mint akivel épp egy rossz hírt közölnek, és csak ennyit mond négy és fél óra.
Látod, mondtam. Én túl erős vagyok. Engem ilyesféle módszerekkel nem lehet elpusztítani.

Erre anyám meglátott, és látszott rajta, hogy örül.
A részletekre tovább nem emlékszem, de anyám felolvasta az ítéletet, miszerint a "kivégzéssel" egyszer lehet próbálkozni, többször nem.
Az ítélet legutolsó záradéka szerint, amennyiben nem lenne sikeres az ítélet végrehajtás, az elítélt felmentést kap, a bűnei pedig a törvény betűje szerint semmisnek nyilvánítandó.
Ekkor nagy megkönnyebbülést éreztem.

6.Fejezet

A gombaciták

Mindenki tudja mik is a gombaciták? Nem? Nem csodálkozom, ugyanis egészen tegnap lefekvésig én magam sem tudtam a létezésükről.
Hogy az elején kezdjem, álmom helyszíne egy zöldség piac. Sosem jártam a valóságban azon a helyen. Egy nagy nyitott téren a szabad ég alatt tartották a piacot, az árusok asztalokon árulták a rengeteg holmit, én pedig csak bolyongtam a sorok között, de furcsa mód eredmény nélkül.
Gombát kerestem. Hogy milyet, azt nem tudom, de nem is lényeges. Az már viszont roppant furcsa volt, hogy egyik árusnál sem találtam. Csak kóvályogtam, nézelődtem, már-már bele is szédültem a vásári forgatagba, de mégsem találtam sehol egyetlen kofát, aki gombát árult volna.
Aztán a piac egy eldugott szegletében egy kis asztalnál mégiscsak megláttam valamit.
Közelebb mentem, és valóban, sikerült a piac egyetlen gomba árusát fellelnem.
Az asztala rozoga volt, nem olyan mint a többi árusé, ráadásul az eladó sem volt túl bizalom gerjesztő. Rongyos ruhái lógtak róla, fogai sárgák, vagy épp feketék. Eszelős vigyor ült a z ábrázatán, és fülsértő hanglejtéssel próbálta közelebb csalogatni a vevő jelölt szerencsétleneket.
Gondoltam félreteszem ellenszenvemet (nagyon ki lehettem éhezve a gombára) és veszek tőle ha már ennyit időt eltöltöttem a keresésével.
De amikor megláttam, milyen az áruja, már nem volt kétségem a felől, nem szabad vele üzletet kötni. Szép nagy fejű gombák voltak, de a rothadás jelei már erősen érezhetőek voltak. Nemcsak az orrfacsaró bűz volt árulkodó, de a látványa sem volt finoman szólva étvágy gerjesztő.
Már-már sarkon fordultam, mikor is hallom, hogy egy középkorú hölgy épp venni akar tőle egy nagyobb mennyiséget.
Erre már visszafordultam, hisz nem akartam hinni a fülemnek, hogy képes valaki ezért a félig rothadt bűzös valamiért pénzt áldozni.
De mire odaértem az asztalhoz az üzlet már nyélbe volt ütve, az eladó ha lehet még eszelősebb vigyorra váltott, a hölgy kezében pedig egy jókora szatyor volt tele bűzös tartalmával.

Innen az asszony szomorú története zajlott fejemben. Hazament szerzett javaival, és elkészítette az aznapi ebédjét. Egyedül élt, így szerencse a szerencsétlenségben, hogy csak ő evett a főztjéből.
A következő kép, hogy az asszony kórházban van, de furcsa mód nem mérgezéses tünettel, hanem arról panaszkodik, hogy nehezen kap levegőt. Mintha valami szorítaná belülről, de nem tudja mi lehet.
Az orvos hiába vizsgálgatta, nem jött rá mi lehet a hölgy baja, beutalta egy röntgen vizsgálatra.
Miután a felvétel elkészült, az orvos kinagyította a felvételt, és megdöbbent a látványtól. Bent a tüdejében elszaporodtak a gombák. Apró, alig észrevehető parányi kis lények lepték el az asszony tüdejét. Az orvos fellapozott minden szak irodalmat, beszélt jó néhány kollégájával, rájött ilyet, de még ehhez hasonlót sem látott senki őelőtte.
Őt illette tehát a név adás joga, így ő írta le először, "betegem tüdejét sűrűn ellepték a gombaciták"

Köszönöm a figyelmet.
Folytatása következik...

5. fejezet

A vidámpark.

Ma éjjel agyam ismét furcsa dolgokat produkált, ezekből szeretnék kiemelni két történetet, vagy annak egy-egy érdekesebb részletét.

Az első egy különös vidámparki látogatáshoz kötődik. A helyszínre sajnos nem emlékszem, de biztos, nem a Pestiben voltam álmomban.
Arra viszont emlékszem, hogy ragyogó napsütés volt, és nagy tömeg. Sokan voltak, akik szórakozni vágytak, és emlékeim szerint jókedvű hangos embertömeg hömpölygött bármerre is mentem.
Én is sok mindent láttam, volt amit kipróbáltam, mígnem egy fura játékra lettem figyelmes.
Felkeltette az érdeklődésemet, ha más nem azzal, hogy nem használta senki.
Minden más játékért hatalmas volt a tolongás, de ezt az egyet valamiért elkerülték.
Gondoltam ha más nem, akkor majd én kipróbálom.
A játék egy verseny pályából állt, olyat kell elképzelni mint egy igazi autó,vagy motor sport pálya csak kisebb kivitelben.
A segítők a pálya elején a fejemre adtak egy virtuális valóság sisakot, amiben azt láttam, hogy egy motor versenyen veszek részt. Motort persze nem adtak alám, így a játék lényege az volt, hogy az ormótlan sisakkal a fejemen rohangáltam körbe-körbe a pályán tök egyedül.
Meglepően jól bírtam, és ami még inkább meglepő, hogy élveztem is a dolgot. Aztán pár kör után jelzett a sisakom, hogy menjek be a boksz utcába kerék cserére. Ez abból állt, hogy leültem egy székre, ahol 2 segítő levette a cipőmet, és újat tettek a lábamra.
Nem tudom, hogy a motor versenyeken van e kötelező kerék csere, de itt volt.
Még mentem pár kört, mire véget ért a verseny, amit természetesen én nyertem meg.

A másik történet már nem kapcsolódik a vidámparkhoz. Otthon voltam, illetve a lakásomhoz közeli parkban. Sétáltam, élvezve a kora őszi napsütést, mikor is hallom, hogy a bokorból páran engem fotóznak, akár a paparazzók, és hangosan rajtam röhögnek.
Úgy gondoltam nem maradok adósuk. Elővettem a zsebemből az okos mobilomat, és táv irányítással segítséget kértem. Egy percen belül megjelent az égen egy óriási harci drón. Nagyon komoly szerkezetnek tűnt, mintha csak a katonaságtól kölcsönöztem volna. De nem, hisz az enyém volt. otthonról érkezett a segítségemre.
Csak pár hanyag új mozdulat és a drón, akár egy vadászó sas vezényletemre lecsapott a gaz fickókra.
Félelmetes sebességgel közelítette meg embereim alkalmi búvóhelyét, és hatalmas airsoft golyó záport zúdított a mit sem sejtő lesi fotósaimra. Azok a meglepetéstől félelemmel vegyes  döbbent arcot vágtak, amit a drónom fedélzeti kamerája persze nem mulasztott el rögzíteni, és azon nyomban továbbította az okos mobilomra.
Már nekem is volt min nevetni.

Köszönöm a figyelmet.
Folytatása következik...

4. fejezet. A pókháló

4. fejezet. 

A pókháló

Kedves olvasóim

Ma egy egészen rövid bejegyzéssel jelentkezem, mivel az álom is csupán egészen rövidre sikeredett.

Álmomban arról elmélkedtem, hogy vajon a pókháló, mint idom, kettő, avagy három dimenziósnak tekintendő?

Abban biztosak lehetünk, hogy a pók, aki készíti biztosan három dimenziós. De akkor hogyan képes egy két dimenziós "tárgyban" élni?

Vagy csak az ember perspektívájából tűnik két dimenziósnak?

Ha valaminek, márpedig a pókhálónak nincs mélysége, akkor nem lehet három dimenziósnak tekinteni. 

Felébredve még mindig ezen agyalok, bár tudom, hogy semmi értelme.

Köszönöm a figyelmet.

Folytatása következik...

3. Fejezet

Boszorkányok

Kedves sok mindenki. Folytatódik az álom sorozat, és itt vagyok, hogy közkívánatra lejegyezzem agyam, és elmém éjszakai játszadozását.
Ezúttal szinte egy komplett "nép mesét" kaptam csak épp 18.-as karikás kiadásban. Íme hát:

Álmomban éjjel arra ébredtem, hogy megzavarják álmomat. Valaki a közelemben baromi hangosan gép zenét hallgat.

Mivel nem egyedül voltam a lakásban, feltételeztem, más is hallja, de rá kellett jönnöm, mindenki más aludt, mint a tej. Ez azért furcsa, mivel a hallásom a való életben sajna erősek tompult, finoman szólva nem százas.

Mindegy, felöltöztem, és nekiindultam, hogy felfedezzem, a lépcsőházban ki az az esze ment, aki az éjszaka közepén dübörögteti a technót.

Néhány perc kutatás, és hallgatózás árán megtaláltam az ajtót. Becsöngettem, mire egy gyönyörű fiatal, lány állt, és beinvitált. Mivel nem láttam a pipától, arra készültem, kikapcsoltatom vele a zenét, leteremtem, és megyek vissza aludni.

Hát nem így történt. Miután bementem, láttam még hat hasonlóan gyönyörű lányt, akik nagyon kedvesen fogadtak. Mintha már hosszú évek óta ismernénk egymást, és nagyon jóban lennénk mi mindnyájan.

Minden jóval elhalmoztak, majd arra kértek, feküdjek le mind a hetükkel, egymás után.

Nem kellett sokáig győzködniük álmomban, képes voltam rá, és hajlandó is legszebb álmomból költve az éjszaka közepén.

Aztán mikor véget ért a "szeánsz" elárulták, hogy ők heten boszorkányok, és mind tőlem szerettek volna gyereket. Ha úgy tetszik engem szemeltek ki arra, hogy gyerekük lehessen. Szóval "csapdába" csaltak, és elbűvöltek.

Meglepődtem, de furcsa mód nem is azon amit mondtak, hanem, hogy úr isten 7 nőt teherbe ejtettem, mi lesz most érzés fogott el.

A boszik megnyugtattak, hogy nekem semmi dolgom nem lesz a kicsiket megtartják maguknak, évente egyszer eljönnek hozzám, egymást követő 7 nap egymás után, és magukkal hozzák a kicsiket a születésnapjukon. (A boszik ezt el tudják intézni, hogy egymást követő 7 napon szüljenek) Ezen kívül minden évben minden egyes boszitól kívánhatok egyet, amikor eljönnek hozzám. Bármit, és a kívánságom teljesülni fog.

A következő snitt: Eltelt egy év, az első boszi megjelenik nálam karjában egy pici fiúval, aki az én fiam. A boszit, mint régi kedves ismerősömet fogadom, ő engem úgyszintén. (pedig csak egy éjszakát töltöttünk együtt, és azt sem kettesben)

Mindegy, ez szemmel láthatóan minket egyáltalán nem zavar.

Aztán egy csodás együtt töltött nap végén jön a kívánság.

Majd másnap jön a következő boszi, és így tovább.

Kértem tőlük gazdagságot, szépséget ,tehetséget, ismertséget, hírnevet, egészséget, sikereket.

Majd egy évre eltűntek az életemből.

A következő évben megismétlődött a látogatás, és én már nagyon vártam a boszikat, és a gyerekeket. Hiányoztak nekem, de ez volt az alku. A gyerekeket ők nevelik, én nem tudom, hová viszik, mit csinálnak velük, mi a céljuk, de egyre inkább elkezdett foglalkoztatni a dolog. 

Pár év múlva, mikor a gyerekek már jártak, beszéltek, cseperedtek, és kötődtek hozzám, egyre kínzóbb volt őket elengedni egy teljes évre, de muszáj volt.

Hiába kérleltem az anyjukat, ők a szabályokra hivatkoztak, és a megállapodásra.

Egy idő után már nem érdekeltek a kívánságok, csak a gyermekeimet akartam. Velük akartam együtt lenni, de ez lehetetlennek bizonyult.

Pár év múlva már nem is magamra pazaroltam a kívánságaimat, hanem megpróbáltam a köz szolgálatára, az emberiség javára fordítani. Mindenem megvolt, és más egyébre nem vágytam, mint a gyerekekre.

Elkezdtem keresni őket. Bejártam a világot, de sehol nem találtam őket, és egyre boldogtalanabb lettem.

Szerettem volna tudni, mire nevelik a boszik a gyermekeimet, de sem a gyerekekből, sem az anyjukból erre irányuló kérdéseimre nem kaptam csupán kitérő válaszokat. 

Még a kívánságaimat sem tudtam erre felhasználni. Ezt nem kérhettem, ahogy azt sem, hogy lakjanak a közelemben. A boszik nem szeghették meg a szabályokat, és ezt nekem sem engedhették meg.
Aztán felébredtem.
Ambivalens érzések kavarogtak bennem még egy darabig. Át tudtam érezni álombeli önmagam gyötrelmét, ugyanakkor a mesebeli kedves boszik segítsége is jól jönne...

Folytatása következik...

2. fejezet

Kedves olvasóim

Éjjel Andersenről álmodtam. Na nem kell semmi rosszra gondolni, nem konkrétan vele, hanem egy mese könyvéről.
Van a polcomon egy válogatott mesés gyűjtemény kötet, és konkrétan erről álmodtam.
Furcsa, hisz jó ideje nem vettem kézbe. Sok-sok éve, hogy nem emeltem le a polcról, de az álmom mégis ehhez a könyvhöz kötődött.

Álmomban azt találtam ki, hogy fogom azt a bizonyos H.C.Andersen kötetet, és kivágom belőle az összes illusztrációt.
Ennek az ötletemnek valamiért annyira megörültem, hogy ollót ragadtam, és nagy műgonddal egyesével szétszabdaltam azt a könyvet, ami már kisgyerek korom óta megvan, óvtam, és sok éven át őrizgettem.
Hogy miért tettem ezt? Mert úgy gondoltam ezekkel a képekkel fogom a lakásom falát kidekorálni.
Álmomban volt otthon egy rakás képkeretem (persze nincs) és a könyvből kivágott képek pont beleillettek mindegyik kis keretbe. (mint ahogy az az álmokban lenni szokott)
 Aztán fogtam az ütvefúrót, és 100 számra gyártottam a lukakat a falba. Mindenhová, a leg lehetetlenebb helyekre is, majd jött a végső művelet a keretezés, és a kész képek felhelyezése a falra.
És az eredmény? Meglepően jól mutatott a lakás, én pedig nagyon elégedett voltam magammal, és a művemmel.
Ráadásul nem álltam meg ennél a pontnál. A megcsonkított mesekönyvet alaposan átböngésztem, mégpedig azért, hogy megismerjem a képeim történetét. Így, amikor valaki belépett a lakásba, hosszasan tudtam neki mesélni minden egyes képről, és ez újból elégedettséggel töltött el.

Mikor felébredtem reggel, leemeltem a mesekönyvet a polcról, és átlapoztam. Csalódnom kellett. A valóságban a képek messze nem voltak annyira kidolgozottak, és szépek, mint álmomban.
De legalább megmaradt nekem a könyv épen, sértetlenül.

Folytatása követezik...