Az albérlet

Az albérlet

Álmomban ismét albérletben laktam. Egy kicsiny szobát béreltem valahol a külvárosban. A szobában, semmi szokatlan nem volt, a házban viszont annál inkább.
Fából volt, ha jól emlékszem, több szintes, nagyon magas ház lehetett, viszont rendkívül keskeny. Ja, és egy boszorkány tulajdonában állt. Tőle béreltem a kicsiny szobámat, ami a legalsó szinten helyezkedett el.
Ő nem meglepő módon a legfelső emeleten, a toronyszobában lakott. (persze könnyű annak, aki képes uralni a gravitációs erőt)
A házban a  szinteket nem lépcső kötötte össze, hanem egy létra. Tulajdonképpen a pincétől a padlásig érő egyetlen óriási függőleges létrát kell elképzelni, amin lehetett közlekedni. A padlóba minden szinten szabályos, de igen szűk kör alakú lyukak voltak vágva, aminek a közepén állt a hatalmas létra.

Egy nap a boszorkány szerette volna, ha felmegyek hozzá. Nem tudom mit akart, de igen erősen azt éreztem, hogy nem akarok, és nem szabad felmenni hozzá. Erre ő csak erősködött, hogy menjek csak fel, beszéde van velem.
Erre én komolyan megijedtem. Álltam a létra alján, fölfelé bámultam a sötétségbe, és onnan kiabáltam csak a boszorkánynak, hogy nem akarok felmenni. Attól tartottam, hogy amint felérek, és kidugom a fejem a szűk nyíláson a létra tetején ő egyből lecsapja. Nem mondtam el neki a félelmemet, csak azt hajtogattam, hogy nem akarok felmenni.
Erre ő: - Jó, akkor ne gyere, de akkor a szobádban nem lesz telefon.
Erre  hallom, amit csettint egyet, és a vezetékes telefon elnémult.
Mérges lettem, mire ő: - Gyere fel, és visszakapod.
Ekkorra már mérges is voltam, és féltem is. Egyre biztosabban éreztem, hogy az életemre akar törni, így ellenálltam.
Erre ő ismét csettintett egyet, és a szobámban nem volt többet internet.
Erre már nagyon begurultam, és követelőzni kezdtem. Ő pedig csak annyit mondott: - Gyere fel, és visszakapod.
Ekkorra már csak azért is megmakacsoltam magam, és nem mozdultam. Erre ő ismét csettintett, és elment az áram.
A létra alján állva felordítottam neki, hogy ez már azért több a soknál. Ezt nem teheti velem, én rendesen fizetem az albérletet, úgyhogy jogaim vannak.
Erre ő a szokott módon válaszolt: - Gyere fel, és visszakapod.
Forrongtam a dühtől. Nem akartam felmenni, így csak felordítottam neki, hogy kész, elegem van most azonnal elköltözöm.
Erre ő: - Nem mész te sehová!
És a ház összes nyitott ablaka, és ajtója egyszerre bevágódott. Csapdában voltam, esély sem volt a menekülésre. Erre a boszorkány csak annyit kérdezett: - Na, még mindig nem akarsz hozzám feljönni?
De nem akartam, amit meg is mondtam neki.
Erre ő: - Jól van, akkor mostantól itt maradsz, telefon, internet, és villanyáram nélkül, és még a szobád árát is felemelem a duplájára.
Levegőt is alig kaptam. Az már túl sok lett volna, annyit képtelen lettem volna kifizetni. Ráadásul úgy, hogy se telefon, se internet, sőt még áram sincs? Hatalmas igazságtalanságnak éreztem a vén boszorkány eljárását, a sötétben előkerestem az albérleti szerződést, és azt lobogtattam neki a létra aljából, és beszéltem neki mindenféle jogtiprásról, meg korrekt bánásmódról, stb, stb.
Ő viszont továbbra is csak azt hajtogatta: - Gyere fel hozzám és mindent megbeszélünk.

Arra ébredtem, még mindig ott tartunk, hogy nem akarom elveszteni a fejem.

Egy újabb rém álom

Az injekció

Sokkoló álmom volt az éjjel. Olyan, amiből az ember verejtékezve ébred, az utóhatása pedig még hosszú órákon át borzongatással tölti el.

Valamit elkövettem. Hogy mit, az nem derült ki számomra, de a bíróság kirótta rám a legsúlyosabb ítéletet. Méreg injekció általi halál.
Álmomban ez kiszabható büntetés volt, míg ébren tisztában vagyok vele, hogy nem lehetséges.
Mindegy. A lényeg, hogy a bíró rezzenéstelen arccal olvasta fel az ítéletet, mintha csak a napi híreket futná át üres perceiben.
Emlékszem a szüleim is jelen voltak a tárgyaláson, de nem tűntek túlzottan meglepettnek a hír hallatán. Még csak össze se rezzentek.

A komikus része a dolognak az volt, hogy az állam annyira elszegényedett, hogy nem engedhette meg magának a méreg beszerzését, ezért alkut ajánlottak.
A bíró kiállít egy receptet, akárcsak egy orvos. Ezt a szülőknek-rokonoknak ki kell váltani egy patikából, és ha vállalják, hogy ők maguk beadják a halált okozó dózist, az elítélt a saját otthonában halhat meg.
Hát mit mondjak, nem voltam feldobva az ötlettől, de a szüleim boldogan belementek.

Így hát a család "vígan" kisétált a bíróság épületéből, mintha mi sem történt volna, de apám zsebében ott lapult az én halálos ítéletem, a recept.
Hazafelé útba ejtetettünk egy patikát, és mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, úgy ment végbe az üzlet. Tényleg, mintha csak orr cseppet vett volna.
Aztán hazamentünk, és én semmi másra nem vágytam, csak hogy ledőlhessek pihenni.
Apám azonban utamat állta. Mondta, ő most akarja beadni a szurit, ahogy ő fogalmazott. Nem értettem, mi olyan sürgős, de végül is beláttam, nincs mit tenni, nincs miért húzni az ügyet.
Feltűrtem az ingujjamat, ő pedig tövig döfte a vállamba a tűt.
A fecskendő zöld színű sűrű folyadékkal volt tele, apám pedig az utolsó cseppi belém pumpálta, majd mondta, most már lefekhetek.
Mondtam még valamit, majd magamra csuktam a szobám ajtaját.

Vártam a hatást, ami nem is maradt el. Zsibbadni kezdett először csak a szúrás környezete, majd éreztem, egyre terjed a szer. Éreztem, ahogy a gerincem megfeszül, majd szinte teljesen bemerevedik, majd a fejemben kezdtem furcsa tompa zsibbadást érezni.
Aztán csak elálmosodtam, egyre jobban. Már-már alig bírtam ébren maradni, de ekkor az életösztön beindulhatott nálam , mert arra gondoltam, most nem szabad. Nem szabad elaludni, mert akkor vége, Még egyszer nem fogok felébredni, ha most elalszom.
Küzdöttem a bénultság, a kábaság, és álmosság ellen, míg végül azt éreztem, hogy kezd tisztulni a fejem.
Nem igazán értettem a dolgot, de örültem neki. Nem tudtam mennyi idő telt el a szer beadásától, de egyszer csak azt éreztem, a szer hatása egyre és egyre csökken, én pedig fokozatosan visszanyerem az erőmet.
Már fel tudtam kelni, már a végtagjaim is működésbe léptek, a keringésem is helyreállt, és tettem pár bizonytalan lépést az ajtó irányába,.

Még kissé homályos volt a látásom, de emlékszem apám döbbent arcára, mikor meglátott.
Láttam rajta az értetlenséget, és némi bosszúságot.
Emlékszem, azt kérdezte: Te élsz? Az meg hogy lehet?
Erre csak annyit mondtam, úgy tűnik a szervezetemre nem hat a méreg, sajnálom.
Az lehetetlen, mondta, és a szobába sietett. Mikor visszajött a méreg injekciós doboz volt nála. Reszketeg kézzel tépte ki belőle a papírt, a mellékelt tájékoztatót, és zaklatott hangon felolvasta.
A méreg gyermekek elől elzárandó, satöbbi, satöbbi, á igen. A ható ideje max. 30 perc.
Mennyi idő telt el, kérdeztem.
Erre apám leült, mint akivel épp egy rossz hírt közölnek, és csak ennyit mond négy és fél óra.
Látod, mondtam. Én túl erős vagyok. Engem ilyesféle módszerekkel nem lehet elpusztítani.

Erre anyám meglátott, és látszott rajta, hogy örül.
A részletekre tovább nem emlékszem, de anyám felolvasta az ítéletet, miszerint a "kivégzéssel" egyszer lehet próbálkozni, többször nem.
Az ítélet legutolsó záradéka szerint, amennyiben nem lenne sikeres az ítélet végrehajtás, az elítélt felmentést kap, a bűnei pedig a törvény betűje szerint semmisnek nyilvánítandó.
Ekkor nagy megkönnyebbülést éreztem.